Vészjóslón nyílik a szája, pontosan tudod, mi fog elhangozni, hiszen a te fejedben is megjelent a gondolat, mit a mindenség a másik részére küldött. Valaki számára, akire rákapcsolódtál. Ez a helyzet megriaszt, mert tudatosan ellenállsz a hangnak, mi visszaterel az útra, mi olyan sima, hogy szinte belealszol a száguldásba. De ki hiszi el, hogy ez a helyes út, ami odavisz, ahova már akkor készültünk, mikor szüleink még a gyermekvállalás gondolatával sem kezdtek el foglalkozni.

Fogtam a bőröndöm és odébbálltam, kerestem az útitársam...

Aszfaltozott útra léptem, körülőtte sűrű erdő, mi oly sötét hatást keltett, hogy fel kell kötni a gatyát, ha be akarsz lépni. Épp onnan jöttem, mások szeme elől próbáltam bújkálva haladni. Úgy gondoltam, vagyok olyan okos, hogy megtalálom a rendszert a fák véletlenszerű elhelyezkedésében és racionális gondolkodás által megtervezett úton a lehető leggyorsabban haladok. Sértődötten adtam fel, szomorúság töltött el, hogy elbuktam, hogy nem voltam képes megküzdeni a kihívásokkal. Most persze itt állok az úton, ahol messzire ellátok, tudom, hová vezet és látom a korlátokat, mik visszaterelnek, ha netán megint kisodródni lenne kedvem.

Véletlenül tán - nem tudom, honnan -, de odakerült egy autó...benne kulcs. Nem vagyok híve mások tulajdonának önkényes elsajátításának, de éltem a lehetőséggel. Annál is inkább, mert az érzés ami akkor eltöltött, számomra teljesen hihetetlen volt. Kis szégyenérzett vett rajtam úrrá, hiszen oly fényesnek tűnt a pillanat, de félretettem a neveltetésem és elfogadtam az adományt.

Felgyorsítottam, bekapcsoltam a tempomatot...ekkor felötlött bennem, hogy milyen fura a sztráda, hiszen nincsenek szembejövő sávok...