A riasztás délelőtt érkezett. Üzenetet kaptam, hogy sűrgősen jöjjek be a korházba, mert nagy a baj. Összeszorult a gyomrom, elfogott a pánik és persze rögtön magam kezdtem okolni. Szinte semmire sem emlékszem az odavezető útból, csak az ablaktörlő fel-le mozgása maradt meg mint emlékeztető erre a szörnyű napra...

Nagyon féltem belépni a kórterembe. Nem tudtam, mi okoz majd nagyobb félelmet, ha nincs magánál, élet és halál között lebeg vagy ha már magához tért és a szemrehányó-szomorú tekintete bámul majd rám. Hál'Istennek nem volt eszméletlen, infúziók lógtak ki a kezéből. Nem volt szemrehányó a tekintete, csak kimerült, elgyötört ráncok öregbítették az arcát. Sose láttam ilyen öregnek.

Megállt az idő. Nem tudom, hány órája meredtem magam elé, hol az érzelemmentes arcát bámulva, hol a bensőmet kutatva, hol rontottam el. Nem tudtam, szabad-e a zsínórok hada miatt, de megfogtam a kezét. Ekkor nagyon lassan felém fordította a fejét és jelentés nélküli arccal a szemembe nézett.

A gondolatok hamarabb érkeztek meg a fejembe, mint ahogy ő kiejtette volna a szavakat. Ismertem őt, így a legrosszabbra voltam felkészülve, de reménykedtem, hogy ezekben a nehéz órákban a szeretet mindent felülír. Tévedtem. Lassan beszélt, érezhetően nehezen formálta a szavakat.

- Te nem vagy a fiam. Minden segítséget megadtam neked, hogy a kijelölt úton haladj, de te csak a hülye fejed után mentél. Nézzd meg, mit tettél az apáddal! - Ezek a szavak hosszú percek alatt hagyták el a száját, de számomra egy örökké valóságnak tűnt.

Ez még annál is gyötrőbb volt, mint amire számítottam. Hirtelen nagyon elkezdett dobogni a szívem és fulladozni kezdtem...nem kaptam levegőt...ekkor az ágyban találtam magam, felülve, zihálva, izzadsággal áztatott pólóban...tudatosodott bennem lassan, hogy ez csak álom volt. Az órára néztem, hajnal 3:14 volt.

Egy hirtelen kéztetésnek engedve felhívtam apámat. Sokáig csörgött, de egyszer csak egy álmos hang beleszólt. - te vagy az fiam? Rólad álmodtam. - Megdöbbentem a szavaitól, de nem zökkentem ki és elmondtam, amiért felhívtam.

- Tudom, hogy a legjobbat akarod nekem, apám, de csak én tudhatom, mi az utam, hogy mit kell teljesítenem ebben az életben és az hogy ezt te hogy éled meg, az egyedül a te fejedben történik, én nem tehetek róla, magadnak kell helyretenni - hadartam el neki.

- Jobb későn, mint soha, de már megértettem én is. Sokat segített, hogy álmomban visszajöttél a halálos ágyamhoz annak ellenére, hogy mindenért téged okoltalak...és a halálom pillanatáig fogtad a kezem...