Sarokban szeppenten szemlélem
Lassan múlandó életem,
Keserédes szelepek tolják
A fenyegető bút végtelen.

Reménység bújik minduntalan,
Önzőként az első helyre,
Pedig fogdában tartott lelkem
Nem ő volt, ki felnevelte.

Hazudok én másnak s magamnak,
Elrejtem, mit úgyis tudok,
Nyakamon már régóta szorul
Az idegekből font hurok.

Idejöttem szenvedést élni,
Kézen fogva járunk mi ott,
Hol a kies szépség, mint gyógyír
Már földdel befedve halott!